Elkapom az arcod és a pillanat
szeszélyét, minden mozdulatodat,
mint mély eget a mély tenger szíve,
befogadlak, mint senki sohase,
hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint,
és szeretlek a parancsod szerint,
sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok.
Néma barátod, rabszolgád vagyok,
alázatos és bizalmas barát,
aki nem kér semmit, csak néz s imád,
és nem akar lenni, csak általad,
csak az árnyéka annak, ami vagy.
(Szabó Lőrinc)